2018.10.11
Tegnap, amikor bejártuk Cascais környékét,
sok szépséggel találkoztunk. Szemmel láthatóan a jómódúak nyaralóhelye ez.
Kintebb a Cabo de Roca környéke már inkább olyan, mint egy mexikói környezet. Minden
esetre nagyon jó környék mindkettő.
Graffitik terén nem nagy a változás, itt is
sok van. Valószínűleg itt Portugáliában nem olyan nagy bűn összefirkálni a
falakat, kerítéseket, vonatokat és mindent, amit megfog a festék.
Láttuk a múlt heti bozóttűz nyomait is.
Érdekesek a portugál emberek. Rá kellett
jönnöm, hogy tulajdonképpen nem figyelmesek egymással. Nekik van egy nagyon
komoly szabálykönyvük, amit születésüktől kezdve megszoktak és az abban
megfogalmazott dolgokat szinte mindenki betartja. Alig-alig találni ezek alól
kibúvó, ezeket megkerülő embereket. Ami pedig nincs benne ezekben a
szabálykönyvekben, az tulajdonképpen nem létezik számukra.
A legkézenfekvőbb és legegyszerűbb minta a
közlekedésben például az, hogy ha irányjelzel, mögötted azonnal lassítanak – az
első villanásra. Viszont ha be akarsz sorolni egy mellékutcából, akkor ott állhatsz
percekig, de nem engednek be.
Vagy más.
Látják, hogy ketten vagytok és egy
többszemélyes padra ketten le kívántok ülni, akkor a pad közepén ülő nem veszi
észre a nyilvánvaló igényt, és nem csúszik arrébb. Ezer ilyen apró dologból áll
ez a szabálykönyv, ami számunkra nem érthető, ha csak ilyen rövid időkre tudunk
itt lenni.
Visszatérve az estére, hajtottunk a Real
Residencia felé, amikor a navi bevitt a málnásba. Mondta, hogy tartsak balra, és
levitt egy aluljáróba. Ez az aluljáró jó hosszú rengeteg kihajtási
lehetőséggel. A navi elvesztette a műhold kapcsolatot mielőtt megállapíthatta
volna, hogy lenn vagyok az alagútban, vagy fenn az úttesten. Sajna rosszul választott és a fenti körforgalomban való manőverekhez
osztotta az észt. Mivel én lenn az aluljáróban azt sem tudtam hol vagyok és azt
sem, hogy hova tartok, sikeresen kiválasztottam egy nem megfelelő kihajtót. Az
eddigi öt perces érkezésem, azonnal tizenötre váltott, és nézhettük az esti
lisszaboni dugót.
A szálláshoz érve nem pöcsörésztem, beálltam
az udvarra, és ott is hagytam az autót. Gondoltam, ha valakinek útban vagyok,
akkor portugál türelmességgel megvárja amíg előkerülök. A recepción egy fekete
lány ült, de ott volt még a múltkori kicsike is, akinek mondtam két hete, hogy
nem örülők annak, hogy nem azt az apartmant adta, amit egy éve lefoglaltam.
Hétközben csináltam ebből a dologból egy kis
műbalhét, írtam a tavalyi csokival megvett Mariának, hogy mekkora a csalódásom.
Akkor írták, hogy mindent elkövetnek, hogy lelki békém visszaszerezzem.
Gondolom kicsilányt jól leszúrták, hiszen ő volt éppen ott és ő volt a
legkisebb, akit ki lehet jelölni bűnbaknak. Mindenesetre a fekete csajszi
megkérdezte, hogy először vagyunk e ott, pedig a pöttöm tuti mondta neki, hogy
itt vannak a balkániak.
A fekete egyébként azt sem akarta érteni, hogy kinn áll
a károm az udvaron :)
Végül elsimultak a dolgok, autónak lett
parkolóhely, nem kellett az utcán küzdenem a mikroparkolókkal, a szállásunk
pedig ma a stúdió lett a tegnapi utolsó képen látható kilátással.
Mivel ma a szél miatt nem a leszállási oldalon
voltunk, ezért a felfelé tartó gépeket nézhettem, ahogy készülnek berepülni az
ablakon.
Egyébként felfelé menetben magasabban mennek
el a gépek, biztos igyekeznek minél hamarébb biztonságos magasságba kerülni.
Ennek az az ára, hogy sokkal nagyobb hanggal mennek el felettünk.
A stúdió asztalán sütike és egy üveg bor.
Áldozati ajándék.
Jobb, ha nem ugatok, mert hetven euróért
kaptam azt a szállást, ami jövőre már százért van kínálva.
Lustálkodtunk, bolhászkodtunk,
hamburgereztünk és elkezdtük felvenni a jómagyar depis hangulatot. Ideje az
örömködésből visszazuhanni a káromkodós magyar mélabúba. Bele kell rázódnunk
ismét a melóba, hogy egy év alatt összekaparjunk két heti határtalan
boldogságot, amire érdemes lesz visszaemlékezni.
Felborultunk és elég nyugtalanul aludtunk.
Reggel.
Esik az eső. Sír Lisszabon, hogy elmegyünk.
Jó nagy ráhagyással indulunk a reptérre, egy
órát adunk magunknak a navi szerint 14 perces útra. Így van idő az
eltévedéseinket korrigálni. A bérautó leadóból sem vagyok felkészült,
eljövetkor nem tanulmányoztam, hogy lehet odakacskaringózni, de aránylag
egyszerűen megtalálom. Ma támogatnak a fentiek. Szerintem a főnököm a két hét
alatt annyit imádkozott a kétszáznegyven görög istenéhez, hogy meghallgatásra
talált és vezetnek utamon.
A Sixtes csóka nem szimpi. Miért lenne az?
Nála van a dákó, amit talán rövidesen közelről kell megszemlélnem. Alaposan
átnézi az autót, és bonyolult kérdéseket tesz fel annak ellenére, hogy közöltem
vele, hogy nem beszélek külföldiül. Hosszú jeeeesz, gúúúdokkal válaszolok, hogy
végre levegye, hogy egy szót se értek abból, amit kérdez, közben úgy vigyorgok,
mint akinek elment a sütije. Látom a szemében a „hülye oroszok” feliratot, mert
ha nem is értem a szavait látom a gondolatait. Tudjátok ez a tesztoszteron.
Az lebeg a levegőben a kanok körül és viszi az üzeneteket, ahogy méregetik egymást. És bizony itt
neki van joga messzebbre hugyozni.
Keresi a karcikat, nézegeti a kerekeket, úgy
vizsgálja az erős fényben a kasztnit, mintha egy Ferrari fényező műhelyben
lenne. Csomiban felemeli az alsódeknit és benéz a virsli hűlt helyére.
Igyekszem normálisan lélegezni, mert ő is ismeri a testbeszédet. Lábujjaim
görcsbe rándulva, farpofáim szorosban.
Fedél lecsap, pipák papírra. Írogat valamit
asse tudom mit, kéri a szignót oszt mehetek haza Putyinhoz. Mondok neki még két
három idióta mondatot a gyönyörű Portugáliáról és bégetve mint egy birka
távozok.
A reptér nagyot változott. A self checkin-t
megtoldották self böröndinggel is. Ez tavaly még nem volt, amikor utoljára
használtuk volna a pogyó feladást. Nos ott állunk egy űrkorszaki gép előtt és
olyan volt az ábrázatunk, mint amikor nagyanyám meglátta az első keverőtárcsás
mosógépet.
Most pont ketten nyomattuk a Travoltás mémet,
lerítt rólunk, hogy az evolúció nem kedvezett nekünk, kell még pár év a homo
sapiensig. Állunk a gépszörny előtt, amin sajna nem windóz fut, így fabatkát
sem érnek a computer lakatos ismereteim. Jön TAP tündér és segít nekünk. Attól
tündérek, mert szépen vannak öltözve, elegánsak és csinosak. Rávezet a dologra,
eljuttat a nyelvválasztó menüig, amin jó sok nyelv van. A magyar nincs. Azt a
kínaiakon kívül senki sem használja opcióként. Bebököm az angolt, kéri a gép a
foglalási kódot vagy bármit, amivel tudom magam és a célomat azonosítani Így
elfogadja a beszállókártyát is papírról vagy telefonról. Némi vacakolás után
kiöklendez egy vonalkódos kutyanyelvet, amit ráragacsolhatok a nagypogyómra.
Ezután át kell húznom a cuccot a self
mérlegelős géphez, fel kell rá tenni. Az egy darabig nézegeti, mérlegeli és
elviszi hátra a poggyászkezelő rendszerbe.
Ha nem csesztél el semmit, akkor a
bőröndöddel egy gépen fogtok utazni, ha meg igen, akkor biza az megy
világkörüli útra.
A szeku is változott.
Rakom ki a kézipogyóból a mobilt, a laptopot,
a tabletet, a szerverszobát, mire jelez a szekumen, hogy tegyem vissza. Pedig
már a cipőm is készültem levenni. Visszapakolok, fél perc múlva a túloldalon
ott a cuccom. Megröntgeneznek és utamra bocsájtanak. Előttem jövő félpunk csajt
robotkutyázzák, a hasát törölgetik csipeszes lakmusszal és etetik a gépet vele.
Egy örökkévalóságot üldögélünk a gépre várva.
A gépünk pontosan indult, ami nagy csoda
ettől a járattól. Zötyögünk a felhőkön, ebédre egy szenyót kapunk, gumicukor,
nincs - ukránoknak nem jár.
Hol vannak a régi szép idők (4 éve) amikor
késsel villával ettük a meleg kaját…
Most itt tartok, ennyi volt.
A hét végén megírom benyomásaimat erről a
Portugál útról.
Páá mindenkinek..
