Portugália - északi körutazás - 2018: Monsanto

2018.10.04

Hajnalban, akkut kellett cserélnem a muskátliban.

Az ablakban állva hallgattam a szarvasok bőgését. Nem egyedül vannak. Innen-onnan fel-felhangzott a mély hangjuk.

Összegezve a helyet: fantasztikus, de csak egy pár napra. Ha innen tudnánk távdolgozni, mert lenne hozzá infrastruktúra, akkor sem tennénk. Az elszigeteltségnek is van határa, még akkor is, ha kedveljük a magányt. A csendes helyre, magányba, remeteségbe vonuláshoz is kell egy hely ahonnan elvonul az ember, és ahová visszamegy mielőtt benő a füle, vagy összeszárad a szája.

Felhordtam a parkolóba a cuccainkat, ismételten konstatálva, hogy sürgősen fogyókúrába kell kezdenem, mert nem látom hova lépek és harminc méter emelkedő után kifogyok a levegőből.

Valamilyen késztetés folytán benéztem a csomagtartó aljába, ott ahol a pótkeréknek illik lennie, de ott bizony csak ezt láttam:

Vagy az Audi talált fel láthatatlan pótkereket, vagy a Sixt készül erre a helyre vetetni egyet velem. Mindenesetre a látványtól nem vagyok boldog.

A 170 kilométerre levő Monsanto a mai célunk. Ez egy négy órás út, ha nem használunk autópályát vagy nagyobb országutakat. Egyébként azokon is a legjobb változat 2,5 óra lett volna. Portugália nem a gyors helyváltoztatások országa.

Az első órában - tíz és tizenegy között - találkoztunk összesen hat szembejövővel.

Utol nem értek, de mi se értünk utol senkit. Élő embert se sokat láttunk. Ezek az utak nagyon keskenyek és eszméletlen sok kanyargással követik a hegyoldalt.

Útba ejtettük a Sánta Lucia gátat, ami egy óriásira felduzzasztott kisebb folyó. Kicsi, de magas völgyzárógát tartja vissza a nagy víztömeget, amely álomszerű homokos partok között van. Pecásokat, strandolókat láttunk a partjain. A gát felett szép kilátó van építve óriási nagy sziklák közé, ahonnan kilométerekre ellátni.

Utunk során a hegygerinceken olyan mérhetetlen sokaságban láttunk a szélturbinákat, hogy azt megfogalmazni is nehéz. Nagyrészük állt – gondolom nem azért, mert csak gyenge szellő fújt – valószínűleg azért, mert nap közben nincs rájuk szükség. Egyetlen pillanatban sem tűnt úgy, hogy rongálnák a természet szépségeit. A működő turbinák inkább azt sugallták a természetben, hogy itt vagyunk mi emberek, de megbecsüljük a környezetünket.

Nálunk biztos van jobb magyarázat is az ilyen turbinák hiányára, mint például a béna tizenhárom kilométeres törvény. Lehet, hogy nem szeretjük, ha alternatívák kezdenek versengeni Paks 2-vel, vagy más gázos dolgokkal.

Janeiro de Cima-ba mentünk ebédelni, amit már otthonról kinéztem. Híres település, legalább annyira, mint nálunk Alsópotyka.

Itt a magasra pontozott Fiado Restaurante vendégei voltunk, ahol kinéztem egy nemzeti ételt, amit meg akartam kóstolni. Ez egy disznósajtszerű, bőrbe varrt csoda, ami rizsből, húsdarabokból áll. Tölteléke olyasmi, mint egy töltött paprika, de a hús nem darált, hanem vágott. Köretként kaptam hozzá paradicsomos rizst és babos, hagymás káposztát. Tobzódtam az íz-orgiában.

Amikor már a fülemen jött ki, akkor még mögé csaptam egy sültalmát fagyival és az „élni tudni kell” jegyében majdnem megdöglöttem túlzabálásilag.

A Santa Luzia és a Fiado közötti út, tulajdonképpen egy aszfaltozott ösvény volt. Kanyargott egy óriási átmérőjű cső mellett, alatt, fölött. Úgy nézett ki mintha a portugálok sutyiban megépítették volna a hyperloop-ot. Tudálékosan kijelentettem Gabinak, hogy ez biztos egy ivóvíz vezeték valamelyik városnak a gát mögötti tóból.

Aztán kiderült, hogy mégsem, mert a cső végén találtunk egy kisebb vízerőművet, Ostoba portugálok mindenhol energiát állítanak elő, ahelyett, hogy botcsinálta természetvédőként mindent megvétózzanak, ami az előrehaladást szolgálná.

De nem politizálok, majd ha hazamentem keresek valamit, amibe beleköthetek és ellenezhetek. Tök mindegy mi az. Véremben van a széthúzás.

Portugál Hyperloop

Beindultunk az utolsó 80 kilométernek, ami két órásra volt jósolva. Országutakon.

Békés 70-80-as tempóban veszünk egy aránylag széles ívet, amikor megcsörren a telefonom. Nézem a kiirt magyar számot – tényleg csak egy pillanatra lenézve – a szembe jövő teherautó képe még a tudatalattimban, amikor Gabi hangosan káromkodik, ami nem szokása. Felnézve azt látom, hogy a teherautó még mindig szépen jön felfelé a sávjában, mögötte egy fekete kocsi némileg lemaradva, és szemben velem az én sávomban őrült sebességgel kísérli meg egy kockalámpás mercivel az előbb említett kettőt megelőzni egy eszement portugál. Dombnak felfelé, egy minimum huszonöt éves autóval.

Utólag elemezve érdekes volt ez az egész szituáció, mert a Mercis úgy kezdett egy jobbos íven előzni egyszerre két járművet, hogy a szembejövő forgalomról fogalma sem volt. Valószínűleg nagyon nagy sebességkülönbséggel érte utol a teherautó miatt lassan cammogó másik személykocsit, hogy ebben az ívben rápróbált a szerencséjére, és ezzel az enyémre is.

Amikor felnéztem, mintha lassított felvételt láttam volna. A velem frontális ütközőpályán érkező kocsi próbálja szűkíteni az ívet, hogy elférjen a teherautó és az általam használt pályaív „talán elférek ott” részén.

Nekem nem sok választásom maradt, hogy mentsem, ami menthető. Aszfaltig nyomtam a fékpedált bízva abban, hogy Hófehérke megoldja a blokkolási kérdést és igyekeztem az árokba csúszás határáig lehúzódni az út szélére. Úgy éreztem, hogy a szembejövő járműnek ez elégséges lesz, és nem feltétlenül szükséges nekem lehajtanom az árokba a túlélés érdekében.

Hófehérke gumija sikított egyet, aztán szépen lassult. Örült portugál elviharzott a neki biztosított résen.

Gabi ült a csokiban, én meg azon méláztam, hogy ennél az egész esetnél nem voltam ott. Mindent valaki más irányított a fejemből és utána ott az út szélén állva csak elemeztem a történteket. Fura módon még csak izgatott sem lettem. Jól dolgozott a vérnyomacsökim.

A következő fél órában Gabi minden kockalámpás kocsira összerezzent.

Fundao-nál síkságra értünk. A navi egyre kisebb érkezési időket jósolt.

Mondom Gabinak Monsanto egy hegy, Miradouró-ra fizettem be. Nazaréből tudjuk, hogy nem minden miradouro, amit annak adnak el. Ez meg itt egy végeérhetetlen róna. Annyira megváltozott minden, hogy a kacskaringós utak több kilométeres nyílegyenes szakaszokra változtak.

Hegy sehol.

Átkanyarogtunk néhány falun, olyanokon, ahol az országút olyan keskeny utcákon megy át hogy a kamionok oldalát be kell kenni zsírral, hogy át tudjanak menni rajtuk. Az emeletes turistabusz visszapillantó tükre sorban csapkodja be a nyitva felejtett zsalugátereket.

A faluból kiérve van még hátra a célig nyolc kilométer.

A távolban ott a hegy. Vitázunk rajta hogy mennyi az annyi. Gabi szerint az messzebb van, szerintem meg kizárólagos alapon az kell legyen a miradourót tartalmazó hely, egyébként megint beszoptuk és nézhetjük síkföldről a szomszéd félig kimosott alsóruháit.

Ahogy közeledünk, egyre jobban esik le az állunk. Mint meseország.

A kis hegykúp a síkság szélén megelevenedik sok-sok kis házzal.

Ahogy közelítünk egyre kevésbé látni helyeket, ahová épeszű ember beparkolna, de mi csak megyünk tovább. Végül, amikor a navi már azt sem tudja melyik utcában vagyunk, csak azt mondogatja hogy a céltól csak egy percre, leparkolok egy templomnál, az oltártól tíz méterre. Nem hiszem, hogy sértem a vallásukat, mert más is parkol hasonlóképpen. Autóval mozogva egyébként is vigyázni kell, mert eszméletlen sok turista van.

Próbálom a sok-sok zegzugos sikátorban megtalálni a bookingról ismert képet, de egyre inkább eltévedek. A kigondolt hely nem stimmel. A teraszról készült képek alapján keresem fenn magát a teraszt, amit nagy nehezen megtalálok, így szűkül a hely, végül egy sikátorban megtalálom a bejáratot. Kiáltok Gabinak, jöhet - meg van. Visszakiált a sarokról, hogy közben őt meg megtalálta Maria, a szállásadó.

Nos innen beszéljenek a képek Monsantoról és a tényleg miradourós szállásunkról.