Back to Top

A Pastorinha


2018.10.10

A mai volt az utolsó teljes napunk.
Ma bejöttünk Lisszabonba és itt alszunk, mert reggel nem akarok rizikózni a reptérrel és a kocsi leadással.

Reggel borús volt az idő és a hangulatom is. Ráadásul elhasználtuk a bérbeadó teljes kávékapszula gyűjteményét, a reggeli egy adag macihugy meg vajmi kevés volt az ébredésemhez.

Gondoltam keresek egy reggelizőt és kérek egy jó kávét. Vagy kettőt.

Az utcán csak néhány helyi volt, többnyire öregek. 
Mentek egy irányba, én meg beálltam közéjük. Odatömörültek a környék egyetlen nyitott presszójához és elordították egymásnak mit álmodtak. 

Kaptam kávét, méghozzá rekorder - két perces - gőzzel. Ezt nem lehet csak úgy beönteni, mert átég a tarkódon és összegányolod magad mögött a falat. Ott álltam vagy húsz öreggel és mind csücsörítettünk és hyperventilláltunk, mert ennyi hő elszállításához kell fejenként négy köbméter szelet fújni a pohár fölé. Mire kihül a kávéd - elájulsz.

Én nem vártam ki, hólyagos is lett a nyelvem szegycsontig.

Csavarogtam egy sort és fotóztam mindent, hogy legyen emlék. Ehune kommentekkel:

Jó graffiti,

Ez is...








Mert szép

Lépcsős utca azért jó mert nem parkolnak az ablakod alá. Lépcsős utca azért rossz, mert tudsz az ablakod alá parkolni.



Újrahasznosított egyirányú utca. 

Egy igazi kivitelezési gyöngyszem

Jól látod - behurkolta. A túlsó vége meg be van már kötve... Jóvanazúgy... Törném el a kezét. 

A szállító. Reggel fél nyolcra jöttek. Tizkor ennyi volt a kocsin. 

A szállító kollégája az emeleten. Hatan vannak egyébként. A másik három valahol lefeküdt.

Tizenegykor összeszedtük a cókmókot, megraktuk Hófehérkét. Kiálltam a ház elé és átkereszteltem Hótt-koszoskára. Remélem a Sixt nem számláz nekem a pótkerék és forgalmi hiány mellé még egy takarítást is, mert akkor berágok.

A félsziget északi részéhez közeledve egyre szebb lett minden. Az utcák egyre inkább városiasodtak és egyre több embert láttunk, amint gyalogosan siettek a dolgukra. Az egyik helyen nagyon hosszú dugóba kerültünk. A dugó oka egy gyalogátkelőhely volt, amit valami érthetetlen oknál fogva úgy használtak az emberek, hogy azt játszották, hogy egyszerre csak egy gyalogos lehet az úttesten. Ez azt jelentette, hogy ahogy egy ember teljesen átért, akkor lelépett a következő. Percekig meg se moccant a sor, de amikor a puhatestüek hibáztak, akkor gyorsan átsurrant egy-egy autó.
A magyar guta majdnem megütött. A portugálok tök nyugiban nézik ezt elfuserált libasort én meg legszívesebben kifugáznám a macskakövet valamelyik nagyon nem fürge alak lábujjaival.
Megszokhatatlan az hogy némely dologban a kategorikusan segítőkészek, másokban pedig agressziv módon vesznek semmibe. De végülis sokkal jobbak nálunk, mert van egy közös szabályrendszerük és azt a többség pontosan be is tartja. Ha lenne időm megérteni és megtanulni, biztos én sem idegeskednék azon, hogy sokat kell ácsorogni egy besoroláshoz vagy egy balrázáshoz.

Egyébként nem ismerik a vészvillogós megköszönést. Kipróbáltam és mögöttem akkorát lassított, akinek szólt az üzenet, hogy azt hittem megstuccolják hátulról. Nincs legyintéses megköszönés sem, legalábbis nem láttam, viszont ketten a "like" jelet mutatták.


Elértem az Április 25 hidat.
Ablak leteker és fülelés, mert ismét hallom azt a kellemetlen zajt, amitől fenn a Krisztus szobornál is meg lehet őrülni. Rájöttem, hogy a hidpályán futó három sávból csak másfél aszfalt, a többi fémrács. Ez a fémrács és a a gumik adják a kellemetlen hangot. 
A híd lisszaboni oldalán eszméletlen úthálózat nyeli el az átérő autókat. A Google nem mindig jól pozicionál, a sűrű egymásutánban következő kihajtókat egyszerű benézni, ha az ember nem tudja pontosan hova is tart. Egyszóval nehéz egy előre eltervezett út kék csíkját követni.

A folyóparton körbejártuk Lisszabont, megnéztük újra a főteret (Praça do Comércio), ahol töméntelen turista élvezte a gatyarohasztó hőséget a betonon. Végig kanyarogtunk azokon az utakon ahol tavaly jártunk, próbáltuk élményeinket feleleveníteni. Ma sorra vettük az összes nevezetességet egészen a "félsziget" nyugati csücskéig.
Ezeket nem részletezem, mert ugye ezt mindenki leírja, rajtam kívül...

A nap csúcspontját - az ebédet - egy önkielégítőben kívántuk elfogyasztani. 
Oda is tekeregtünk Lisszabon és Cascais közé. Keressük az egységet, de Quinta névvel kezdődik itt minden, van belőle presszó, reggeliző, büfé szerintem még kocsimosó is. Egy dolog nincs: az étterem. Azt biza bezárta a tönkremenetel vagy a helyi ÁNTSZ. Ablakok bepapirozva, odabenn az asztalok egymásra dobálva.

Gyomrom hangos korgással jelezte előre, hogy Gabi szeme rövidesen tikkelni kezd. Ő kevésbé bírja az éhezést. Hogy eltereljem a figyelmét hangosan szidtam a Google-t aki ezt a helyet nyitva jelöléssel hirdeti. Bár honnan tudnák, hogy bezárt, ha én sem írom meg?
Gyorsan kerestünk egy másik etetőt a közelben.

A Pastorinha. De jó név, Tetszik. Pásztorlányka.
Ó remélem kis lengőszoknyás friss széna illatú lánykák fognak kiszolgálni....

Rombolunk is felé százzal, de körbe kell járni egy jó kilométeres szakaszon, mert egy záróvonal kerítés túlsó oldalán van. Az étterem egy strandon van, ótvarul néz ki, olyan mint a csepeli strand öltözőihez vezető lejáró.
De nekünk már mindegy, aki éhes az bemegy enni.

Beállok a parkolóba, másodikra, mert az első szabvány portugál lyukba nem fér be ez a töpszli audi. A másik helyen a kocsi oldalait bekenem virtuális vazelinnel és sikerül két másik kocsi közé csikorgás nélkül betennem. Itt viszont a kiszállásom kínos, mert ha beszívom a hasam, akkor az onnan hiányzó levegő a fejembe kerül, és mire kitántorgok hátul úgy nézek ki mint egy gutaütött alkoholista.

Ballagunk az étteremhez. Valamit érzek a levegőben.
Benézek a lefelé tartó lejárathoz és érzem, hogy a karomon felállnak a szőrszálak.
Odalenn üvegajtó. Olyan, amin a kilincs is olyan cicomás hogy kesztyű nélkül nem mernéd megfogni. De nem is kell, mert az ajtó belső oldalán kosztümös lányka áll és amikor pontosan 2 méter 54 centire vagy, akkor kinyitja előtted.

A feltáruló ajtó túloldalán ott ez elit etetője. Minden férfin vasalt ing, a hölgyek jól öltözöttek. Mi meg pont úgy nézünk ki, mint a hajótöröttek két hét hánykolódás után.
Várom hogy az ajtónálló hölgy azt mondja: "a személyzeti bejáró hátul". De nem, csak mosolyog. Elszaladni nem akarok, bemenni meg muszáj.

El tudjátok képzelni, hogy milyen bevonulni az urak-hölgyek területére a pórnép képviselőjeként? Hát elég megrázó. Ők rögtön levonták a következtetést, hogy itt vannak az ukránok. Tele vannak pénzzel, de a kultúrájuk az semmi. Mindjárt hívhatjuk a mentőt, mert összevagdossák magukat az evőeszközzel.

Kapóra jött, hogy a terasz tök üres. Jeleztem is a pincér sorfal egyik tagjának, hogy a teraszon kívánunk étkezni, kisérjen ki és ne engedjen ki mást, mert zavarnának minket :)
Ezzel megoldódott az, hogy ne rongáljuk más étvégyát és ne kelljen rosszalló tekintetek kereszttüzében fotóznunk a kajáinkat.

Azt már tudtuk, hogy baromi jót fogunk tápolni, és ha szerencsénk van akkor csak kétheti kosztpénzünk ugrik emiatt a malőr miatt. 
Jött egy idősebb pincér, aki rendkívűl kedves volt. Felvilágosítottuk, hogy nem ukrajnából jöttünk, hanem magyarból. Nem, nem kellett semmilyen kerítésen átmásznunk, hogy ide tudjunk jönni.

Kértem tőle két kólát, de urasan. Coca Cola! No Pepsi! Nem rázva, nem keverve.
Ja és kértem a Menyükardot is. Ki is hozta. Börkötésű. Valahol egy bocinak most lyukas a ruhája.

Az árak nem is voltak olyan vészesek, mint amire számítottunk. Rendeltünk amit tudtunk, mindenféle plusszal. Sárgarépás rizs, grbzcsack saláta. 

Kortyolgatjuk a kólánkat és nézzük az üvegfal túloldalán fürdő jobbágyokat. 

Háttal ülök a bejáratnak, és egyszercsak szekérzörgést hallok.
Na neeeeeeee.
És deeeee.
Öregember húz kifelé egy kordét annyi edénnyel és étellel, ami egy etióp falu teljes étkeztetésére elég. Leparkol az asztal mellett és elkezd szervírozni. Gabinak egy fém tálról átszed négy szelet húst a hétből, a maradékot letakarja egy fedővek, hogy ki ne hüljön. Pakolja a köreteket, mi meg ülünk és kínunkban azt se tudjuk, hogy hova nézzünk. Nem akarunk úgy kinézni, mint a kutyáink, amikor este szedjük nekik a tápot.

Nekem is rakja a rizst, bűvészkedik a kanál villa párossal.
Alig várjuk, hogy elhúzzon és le tudjuk az egész rakást fotózni, és tradicionális ukrán módszerrel megosztani a viberen az éhező családdal.

Nem szaporítanám, dudára ettük magunkat, a fele ott maradt.
Asszem értehető módon nem kértük és nem is kérdezték meg, hogy becsomagolják e a maradékot a "kutyáknak". 
Öreg viszont kérdezte: desszert?
Nemet mondtam miközben a szájam sarkán kipottyant egy rizsszem, aki a "na ez még befér" jegyében lett elfogyasztva.

Kértünk egy-egy kávét. 
Az egyikkel véletlenül megbicsaklott az öreg keze és kilöttyent, mikor le akarta tenni. Azonnal elvitte és hozott másikat.

Kértük a számlát. Kihozott egy könyvet. Fél órát befelé visítva röhögtünk.
Rázkódó házunkat látva a bent ülő elit gondolhatott arra, hogy a számla értéke felett zokogunk.

Fizettünk és távoztunk. A pincérek és az ajtónálló ifjú hölgy sem éreztette velünk egy pillanatra sem, hogy nem az osztályunknak megfelelő helyen tartózkodtunk. Lehet, hogy a vendégsereg sem éreztette, lehet hogy észre sem vettek minket - ki figyel a hangyákra?

Minden esetre belepukiztam a világukba, mert kifelé menet az étterem közepén levő gigantikus akváriumban elkezdtem a halakat keresni. Nem is értettem, hogy egy ilyen puccos akváriumban mért nem látom a szép szines halakat, ammikor rájöttem, hogy ebben a vendégek ebédje úszkál alul. 
Ott volt egymás hegyén hátán a rengeteg óriás rák, meg más összepántolt ollójú viziszörny. Na meg is álltam lefotózni. Ezért sem szóltak :)

Érdekesek ezek az uras helyek. Beviszik élőben az etetőbe amit később megesznek.
Elképzeltem a tegnapi csirkés etetőt, mennyivel jobb lenne, ha a kis tollasok ott ültek volna közöttünk puccos ketrecekben.

Kaja után körbejártuk Cascais-t, Boca Inferno-t, meg a többi pipahelyet és elgurultunk a szállásunkra remélhetőleg a Studioba, amit nem adtak ki nekünk ideérkezésünkkor.
De erről legközelebb.