2018.10.24
Hajnalban kirázódott a csipa a szemem sarkából, amikor égzengető zúgással húzott el a ház felett egy repülőgép. A résnyire nyitvahagyott ablak egy belső udvarra néz, amely természetes rezonátorként viselkedve képes a cserebogárzúgásból is morajlást csinálni. Gyorsan felkaptam a tegnap sarokba dobott káromkodás gyűjteményemet és újabb kackiás sorokat biggyesztettem hozzá.
A reggeli anyázásomat gyorsan a háttérbe szorította a tegnapi baromi erős hamburgerem emléke. Innentől kezdve némán, de könnyező szemekkel ültem a budin és a "soha többé csípőspaprika" kezdetű fogadalmamat szajkóztam, amit időnként észbontó dübörgéssel elszálló gépek zaja nyomott el.
Csodálatos reggel ugye?
A reggeli kávéimba a cukor mellé bedobáltam pár vérnyomacsökit, és elkezdtem "just do it"-ozni magam a ma reggel rám váró további megpróbáltatásokra gondolva. A táskámba szórtam a papirjaimat, mellé dobtam egy köteg ötvenest és nekiindultam a reptérnek, hogy megharcoljak az autómért a Sixt Lisszabonnal.
Lefelé menet a reggeli recepciósnak mondtam, hogy megyek egy bérautóért és be fogok állni vele az udvarra. Valamit megpróbált elmondani nekem, de látta, hogy a vendége ma reggel ráléphetett egy gereblyére, ezért szépen elhalkult és okét mondott. Szegény kislányra, ahol ránéztem ott elkezdett vérzeni...
Az utcára lépve a csapnivaló rosszkedvemet a langyos reggeli szellő egy pillanat alatt elfújta. Gyönyörű a lisszaboni reggel. Az ébredő városban alig járnak járművek, emberek alig vannak az utcákon. Az első metró is csak fél nyolckor indul.
Állok a csoda közepén és elkezdem észbontóan jól érezni magam. Szívom magamba ezt a fantasztikus "ezért érdemes élni" érzést, és nézem a felettem kétszáz méterrel szinte hang nélkül elrepülő repülőgépet...
Megjött a lelki békém.
A metró felé menet látom, hogy egy koránkelő lisszaboni férfi éppen az ablakpárkányát törli. Ránézek. Rám mosolyog és köszön: Hello.
Beszarás.
Euforikus állapotban érek a metrohoz, ahol néhény munkamániás vár a szerelvényre, ami rövidesen meg is érkezik. Reggel negyed kilenckor mindegyikünknek jutna öt-hat ülőhely. A reptér felé vezető állomásokon lassan megtelik a szerelvény, mosolygó TAP-os utaskisérő lányokkal, álmos arcú guruló bőröndösökkel.
A reptéren az autóbérlős placcra érve meglepetten látom, hogy még sehol sincs a beigért két órás várakozás, aki mögé beállhatnék.
Nem telik el másfél perc és egy ápolt fiatalember int, hogy mehetek a pultjához. Ledarálom neki a "hello, máj ném János..." kezdetü mondókámat és elé tolom a papiromat, amin egy Nissan Qashqai bérlet van, napi 19,90-es árral. Várom az "ilyen autónk éppen nincs" nótát, de a srác meg se szólal, veri a billentyűket.
A tegnapi piri-piri paprika által szénné csípett hátsóm elkezd izzadni, miközben arra gondolok, hogy most tologatja az ajánlati árban a tizedesvesszőt jobbra.
Nekem óráknak telik, de szerintem csak pár pillanat lehetett és kéri a jogsimat, személyimet és a hitelkártyámat. Autóról egy szót sem szól. Kinyomtatja a bérleti papirokat, miközben én lassan lábujjhegyre állok és a pult fölött kocsányon logó szemekkel ígyekszem rálátni a monitorján futó ügyviteli rendszerre. Még mindig nem mond semmit, de a kártyámat betolja a POS terminálba és látom rajta az árat, ami egyezik az elképzelésemmel. Zongorázok neki egy pin kódot, majd ő is zongorázik. Böfizik egy "deposit" szót, én bólogatok, pin kódozok. Erre megint zongorázik a terminálon. Na mondom ez nekem nincs a kotta könyvemben - vajon mit ír? Elém tolja a terminált, rajta újabb 75 euro. "E-toll", mondja tömören, mire én hasonló tömörséggel bólogatok és pinkódozok.
Latolgatom az esélyeimet. Vajon megkapom a Nissant, vagy néma Bob most adott el nekem arany áron egy VW Up-ot?
Végre kezében a papirral feláll és elém tol egy E terminált hogy irjak alá azon is. Fogom a digitális palavesszőt és a képernyőbe karcolom a nevem. Utoljára ötven éve izgultam így a karácsonyfa előtt...
Végre elém tolja a papirt és rábök egy sorra, hogy "e-mail", majd egy másikra mutatva "signature"-t morrant, és ellentmondást nem tűrő tekintettel nem hagy a mancsa alá tekintetni - oda ahová az autó tipus van irva. Irom a mélcímemet, irom a szignómat.
A papirt felkapja és a többivel összefogva a kezembe nyomja, majd mosolyogva mutatja, hogy húzzak a másodikra, ott kapom meg az autómat.
Még itt sem tudtam mit adott el nekem. Seggem sajog, csípi az izzadtság, remélem nem dugtak meg...
Elköszöntem tőle és emelt fővel, határozott, nem túl gyors léptekkel - mint aki baromira ráér, mint akinek minden olyan mindegy - kisétáltam a látóteréből, aholis egy pillanat alatt ezerszeresére gyorsult mozgással nekiálltam megnézni a papirokat. Mikor annyira lelassult a kezem remegése, hogy a sorokat tudtam szemmel követni, látom hogy ez biz nem Nissan, hanem egy Audi Q2.
Na asse rossz napi 6.600 forintért...
Felmentem a másodikra a kocsiért, ahol megint csak nem tudtam beállni a google vélemények által elhíresült kétórás várakozás mögé. Egy fiatalember elkísért az autóhoz és két perc múlva ott áltam Hófehérke előtt egymagamban.
Sokat nem röfögnék tovább az autó ügyről. Ez egy benzines autó és ki fogja zabálni a bukszám tekintve, hogy itt a benya bizony 1.6 euró, ami bizony egy picit több mint a "kurva drága".
Visszafélé útba ejtettem egy MEO üzletet, hogy net kártyát vegyek a routerembe, ugyanis a roamingban nem bízok.
Az üzlet olyan mint nálunk bármelyik hasonló. Az egyetlen de lényeges különbség, hogy a sorszám adó gépen szép portugál szövegek vannak. Na ezt nem volt kedvem google translatorral lefordítgatni, így kértem sorszámot egytől kilencig, és kaptam az automatától egy szép leporellót, amit ha nem akartam a földön húzni kénytelen voltam mellmagasságban tartani. A produkciónak szemtanúja volt öt eladó, akik ettől kezdve versenybe szálltak egymással, hogy az idiótát megszerezhessék maguknak. Szerintem tudni akarták milyen fáról másztam le a minap.
Nem egészen öt perc múlva már egy mosolygó eladóval üzleteltem, aki másfél perc alatt beaktíválta a májusi kártyámat és mintegy tíz perc alatt képes volt az ötvenesemet felváltani, hogy tudjon visszaadni.
Itt már tikkelt a szemem ezen a nagycímletű euró bankós dologtól. Mivel fizetnek ezek itt egymásnak? Szines kagylókkal vagy szép formájú kavicsokkal, hogy ekkora törést okoz nekik egy ötvenes vagy egy százas felváltása...
Bizony isten a következő hisztizőnek mutatok egy húszezrest hadd esen le az álla.
Na ennyit a reggelről.
Visszamentem a szállodába, de út közben kétszer eltévedtem és hosszú hosszú perceket álltam a fél tízkor már ébren levő város eszméletlen dugóiban.
Bemálháztunk az autóba és neki lódultunk a Nazaré felé vezető 170 kilométeres távolságnak.
A városból kivezető utakról sokat nem írnék. Rengeteg autópálya szinvonalú út, majdnem mindenhol kétszer három sáv, "gyorsjóskák"-nak nyoma sincs.
Első megállónk João das Lampas település. (szabad fordításban Józsi Lámpája)
Ide az O Bruto nevű svédasztalos vendéglő miatt jöttünk, ahol észbontó bőségben van mindenféle finomság.
Érdekesség az, hogy a vendéglő kinn van a nagy semmiben az országút szélén, mindentől távol. Ebédidő kezdetén majdnem mi voltunk az első vendégek. A kirakott ételek még nagyrészt érintetlenek voltak, így minket ért az a felemelő érzés, hogy az izléses elrendezést feltúrhassuk. Addig szedtük a tányérunkra a finomságokat, amíg azt nem éreztük, hogy ezt maradéktalanul meg is tudjuk enni.
Mire megebédeltünk megtelt az étterem. Jöttek turisták egy páran, de többnyire láthatóan a helyiek járnak ide rendszeresen étkezni.
A hús ételeken kívúl van tengeri izébizé is, zöldségek, rengeteg gyümölcs, sok féle sütemény. Van hidegtálhoz eszméletlen mennyiségű felvágott, sajt, saláta.
Elég méretes adagot ettünk, ittunk egy cappucinot és egy kávét valamint két dobozos kólát. Mindezért fizettünk két személyre 16 eurót.
A fizetésnél kétszer is rákérdeztem, hogy minden benne van-e.
Ez a hely nagyon jól szervezettnek tünt. Van egy pultos, aki a távozásnál a kijáratnál a számlázást végzi, és van két fiatal, aki az etető részben dolgozik és a vendégek kéréseit szolgálja ki, valamint láttam időnként feltünni egy konyhást, aki a fogyásokat tölti vissza. A két étteremben dolgozó fiatal megállás nélkül a vendégekkel foglalkozik, amíg ott voltunk egyszer sem volt olyan hogy valamelyikük ne lett volna a közelünkben.
Amikor az egyik érdekes süteményt fényképeztem, ami furcsamód nem süteménynek nézett ki, odajött a fiatalember és mondta, hogy azt személyesen ő készítette. Csinámányán jót mulattam, kis malac lábnak tituláltam, és úgy tünt nem udvariasságból nevet velem, hiszen ettől kezdve még barátságosabb lett velünk.
Az ő szimpátiáját azt hiszem ott nyertem el, amikor jeleztem neki, hogy nem tudok angolul és a portugál sem megy és ezt a mondandómat sorry-val fejeztem be.
A vendéglőben érdekes sztori kerekedett a kávézásunkból.
A másik felszolgáló, egy vékonyka lányka hozta ki a kávéinkat. A kávé mellé nem volt kanál.
Mindketten jeleztük, hogy nincs kanál és ezt nyomatékosítandó az ujjunkkal köröztünk a csésze felett, mintha kevernénk a tartalmát.
Én néztem a lánykát, amint az mélyen a Gabi szemébe néz, és a csésze mellett levő piros tasakocskákra mutat. Ennél a résznél mi még ott tartottunk, hogy "nem a cukorral van bajunk bazze, hanem azzal hogy nem tudjuk felkeverni!!!".
Ekkor a kislányka az általunk eddig cukornak hitt piros tasakocská közül felemelt egyet és Gabi orra elé tartotta függőlegesen, majd szemébe nézve megvárta mig hangos kattanással leesik a tantusz, majd visszatette a csésze mellé. Mindez részéről egyetlen szó nélkül történt. A nüanszban nem volt semmi sértő, semmi lekezelő.
Kitört belőlünk a fékezhetetlen röhögés. Éreztük, hogy a lányka arra a ketrecre gondol, ami valahol a világban most nyitott ajtóval üresen áll...
Nekem az jött le az eset után, hogy valahogy igy mutathatja meg az anyamajom a faágat rágcsáló hülye kölykének a banánt...
Később este visszagondolva a napunkra ez az esemény volt a napunk fénypontja.
Az ilyen emlékekért érdemes élni.
Némi fotó:
