Ipiranga, Gondramaz felé félúton

2018.10.01

Délelőtt Gabi munkájával foglalkoztunk, hiszen valamiből finanszírozni is kell az utazásunkat. Egy hosszabb terminus lezárását és a következő elő tervezését fejeztük be egy általam készített program támogatásával. A dolog első része örömöt okoz sok embernek, mert pénz áll a házukhoz, a második része meg némi bosszúságot, mert bizony néhány emberrel közölni kell, hogy szenteste nem a családdal fog „oh tannenbaum”-ozni, meg angyalokat számolni, hanem bizony dolgozniuk kell. Gabi is dolgozik karácsony összes napján, pedig nem ő a télapó.

Összeszedtük cuccainkat a szálláson, bepakoltuk Hófehérke egyébként kicsi csomagtartójába, és a Douró partján elautóztunk az IC2 és az N1 utak irányába. Időnk, mint a tenger, ezért nem akartunk autópályákon menni.

Itatónál adtam Hófehérkének újabb hatvan eurónyi benzint és Balázs barátomra gondolva, magyarosan anyáztam, hogy ennyiből „traktormotorral” és gázolajjal Hollandiába is elmehetnék…

Lehet, hogy egy diesel Nissan zajosabb, de legalább nem kell minden fekvőrendőrnél kavarni a sebességváltóval, mert ugye a „traktor nem szarozik” – átmegy mindenen. Lehet, hogy zajos, meg büdös, de legalább férfi autó.

Az autópályák elkerülése lehetőséget ad a nézelődésre. Oly lassan haladsz előre, hogy láthatod az útszéli házban főző asszonyt, hány kiskanál sót tesz a fazékban rotyogó  kagyló halomra. Előzgetés nincs, mert az út közepén futó kettős záróvonal végtelen kerítésnek látszó, méter magas oszlopokból áll.

Ezen utak építését vagy az Audi vagy a NOB szponzorálta, mert a mérhetetlen sokaságú körforgalom a térképen egymásba fonódó karikákként látszik. Ha a konvojban teherautó vagy rozzantabb kamion van, akkor jobb, ha megállsz egy boltnál és veszel egy rúd szalámit meg két vekni kenyeret, mert ez az utazás sokáig fog tartani.

Előzésre nincs mód még a kétsávos körforgalomban sem…

Hátam mögött a portugálok szerintem le voltak döbbenve, amikor mégis megpróbáltam egy kamiont megelőzni egy körforgóban. Nos hogy tudjátok, belső íven borulás nélkül gyorsan menni elég nehéz. Ha nincs elég nagy slung, akkor hiába kezdte meg a kamion eleje a külső sávon a körforgót, a buta hátulja követni fogja „árkon-bokron-belső sávon” keresztül. Ha ebben a nagyon rövidke pillanatban nem tudsz a megdöbbent arcú, fülke ablakán hátrafelé rád kinéző kamionpilóta mellett elszabadult pezsgősdugóként elszáguldani, akkor bizony a pótkocsi elzárja az utadat.

És így is történt.

A következő harmincöt kilométerben megszégyenülten kullogtam a kamion mögött, a történtek szemtanúinak látómezejében, mint „béna külföldi fasz”, aki ennek ellenére úgy csinál, mintha nem is előzni akart volna, hanem csak rémült kamionos pofákat akart fényképezni.

Végtelen tötyörgés után a google navi kivezényelt balra, aholis be volt jelölve mai etetőnk a Restaurante Ipiranga. Ezt a svédasztalos éttermet, ha megnézed a neten, akkor sírva menekülsz, mert ez egy iparterületi kamionos etető. Ide épeszű turista nem jön, tehát  számomra tuti az intimitás és végre disznó módjára ehetek mindenféle igénytelen kaját, olyasféléket mint otthon a látványosnak nem mondható frankfurti leves. Egyszóval itt reméltem, hogy találok valami autentikusnak nevezhető moslékot, ami kiszabadít a steakek rabságából.

A bejáratnál baromi gyorsan visszagyűrtem a zsebembe a provokatív százast, aztán a barátságos ötvenest is. Nem akartam a pénztárost olyan bankókkal sokkolni, amit szerintem vendégtől még nem látott maga előtt az asztalon, ugyanis a feje felett a táblán a 6.50 szerepelt.

Belül már vigyorogtam, mert mondom, ebből az árból a moslék tuti biztosított. 
Kaptunk a 13 eurónkért egy 5x6 centis postit-et, ráírva egy kettes számmal. Mondom ez nem semmi, nem marad hely a többi kettesnek, ha beújítunk két kólát és egy kávé-kapuccinó párost. Sebaj, lesz ami lesz.

Bementünk az étkező köznép közé, ahol a kétszemélyes asztal azt jelentette, hogy harminckét személyes, Azaz egy csomó hosszúasztal mellett ültek az emberek – vállhoz a váll – és a kétszemélyesség annyi volt, hogy ül valaki veled szemben. Ha ügyes vagy akkor a párod, ha nem akkor valaki más szájába látsz bele. Mi ügyesek voltunk.

Leülésünk után testbeszéddel jeleztük, hogy nagyok vagyunk nagy helyigénnyel, így a többi korgógyomrút elriasztottunk azon szándékuktól, hogy mellénk üljenek.

Jött egy fiatalka lányka, aki nagyon kedves volt, és nagyon szemrevalóan töltötte ki a farmernadrágját. Kértem „túkólát” (anyámnak lefordítom: két kólát), a lányka pedig jelezte, hogy menjünk a pultokhoz és válogassunk kedvünkre. Megköszöntem és vártam, hogy előttem menjen el, de ő azt hitte nem értem mit mond ezért megismételte. 
Arra egyátalán nem gondolt, hogy a külföldi vén kecske csak a varrást akarja nézegetni az ő farmerjának az ülepén.

A pult marhamód tele van minden földi jóval. Hosszú, mint az imént megelőzni kívánt kamion platója. Szerintem pont ilyen lehet a mennyországban az önki. Találtam ronda sült kolbászt, még rondább kolbászkákat, találtam hozzá párolt zöldség-hegyeket és sikerült magamévá tenni egy komplett üveg fokhagymás joghurt öntetet. 

Az asztalnál látom ott a két kóla, de a postiten levő feliratok nem lettek többen.

Veszélyes szintig zabáltam magam tele, mert még süteményért is visszamentem. A gyomromat képező bőrlabda feszességű gömböt láthatatlan mélységekbe süllyedt köldököm tartotta vissza a robbanástól. Úgy néztem ki, mint általános elsőben a két vadgesztenyéből és öt szál hurkapálcából készített emberkém. Járás közben a térdeimet se mertem hajlítani, mert ha megrogynak, akkor segítség nélkül felállni sem tudok.

Jött feszes nadrág tündérke, akitől kértünk kávét és mutogattuk neki a postitet, hogy nincs rajta a kóla. Tündérke nem tudott angolul – igaz mi se – így portugál pantomimes lefelé tartott tenyeres lég simogatással mutatta nekünk szép lassan, hogy megértsük: az, ami itt benn van, az mind benne van a 6.50-ben.

Állunk leesett a padlóra, így látta, hogy megértettük.

Én még mindig a farmerjét bámultam, fejemben mocskos gondolatokkal, közben önmagamat le pedofil állatozva.

Ha a szállásra értem azonnal meg kell néznem az utazás előtt vásárolt senior vitaminok összetételét, mert komoly bajok történhetnek. Nem kék szinűek egyébként, hanem fideszsárgák.

Nagy zaba után a parkolóban rámcsörren telefon, amit azonnal letesznek. Portugál szám, gondolom a szállásadónk ahova tartunk. Mire beazonosítom jön sms is pár angol szóval, hogy mikor érkezünk.

Visszaírom, portugálra translatorozva, mert tudom, hogy Sara nem tud angolul. Valami vidéki vén banya, aki még az emailokra se válaszol. Szerintem azt se tudja, hogy az mi, és a gőzmotor neki még a technika csúcsa. Válaszol, hogy vár minket. Fantasztikus.

Áthaladunk Coimbrán, körözünk benne mindenfelé és keressük benne azt, amiért érdemes lesz ide lejönnünk. Coimbra szép város. A város határában találunk egy völgyhidat, fenn fut az égben, olyan magasan, hogy az megdöbbentő. Ezek a portugálok viadukt építésben nem kispályások.

Mi csinálunk egy évben két akkora körforgalmat, amiben bebicskázik egy normál kamion - mert olyan szűk - és erről képesek vagyunk hetekig hallelújázni, ezek meg szerintem észre sem veszik, hogy reggelre véletlenül építettek egy völgyhidat.

Nem érdemes lenézni a portugálokat. Ez nem „csak egy mediterrán” nép, aki abból él, hogy a turistáit kényezteti.

Bepöttyöztük Lousát Continente királyságilag, mert kaja, nasi, meg kávé kell. Kicsi városka – óriás hypermarket.

Az utak szemlátomást keskenyednek, de még mindig kitűnőek. A hypermarketben észre sem veszed, hogy nem egy nagyvárosban vagy. a választék óriási.

Érdekesség közlekedésből: Irdatlan széles utca a két oldalán ritkásan parkoló autókkal. Én kikerülök egyet. A szembejövő két autónak van módja kicsi korrigálással több helyet hagyni nekem, de nem teszik. Jönnek tovább egyenesen tükörtörősben.

Náluk nem divat a félrehúzódás, se az utakon se a gyorsforgalmikon vagy pályákon. Az utóbbiakban a szélső sáv bal oldalán záróvonal is van a félrehúzódás megakadályozására. Furcsa érthetetlen szabály. Bizonyos dolgokban hihetetlenül előzékenyek, bizonyos dolgokban pedig kifejezetten bunkóknak tűnnek. Nem tudom értelmezni ezeket a szabályokat, mert nekik biztos teljesen nyilvánvaló.

Gondramaz egy fekete lyuk a technikai társadalomban. Legalábbis a mi szállásunk tuti az, mert tudom, hogy van a településnek olyan szállása, ahol van wifi, tehát az adsl vagy koax jelen kell legyen. De nekem ez a szállás kell, mert ez nem egy kórházi szobára hasonlit, hanem egy otthonosnak látszó négy szobás :) ház. Nem kell négy szoba, de ha van akkor mit csináljak? Az ára olyan alacsony a többi szálláshoz képest, hogy az csak na.

A felfelé vezető út fogyogat, egyre keskenyebb, a végén már csak aszfalt ösvény. Számolom a kanyarokat, hogy mennyit kell tolatnom ha jön szembe egy kukásautó vagy netán autóbusz, ha az jár erre egyáltalán.

Végül feltűnik a település a maga érdekes ősi kőházaival.

Behajtani nem akarok, szemmel láthatóan azért van kinn a parkoló a település mellett, mert ott kell tartani az autókat.

Mobilhálózat semmi.

Kikászálódunk Hófehérkéből és erőt gyűjtünk a szállás megtalálására a sok egyformának tűnő, de mégis ezerféle ház között. Ballagunk lefelé, keressük a fényképről ismert jeleket.

Végül megtalaláltuk a házat, ahol elénk toppan Sara

Majdnem kiugrott a szívem tőle.

Később itt folytatom (új oldal lesz) addig is néhány kép.