2018.10.02
Reggel sokáig aludtam.
Lebotorkáltam a földszintre félálomban.
Technikai zsenialitásomnak
köszönhetően egészen rövid tíz perc alatt megtaláltam a Delta típusú kapszulás
kávéfőző bekapcsoló gombját. Ezek a kapszulás hulladékok nem gőzmozdony
bonyolultságúak, általában állnak három gombból vagy még annyiból sem. Egyetlen
törés nélkül mozgó alkatrészükkel lehet etetni őket a kapszulával.
A gondramazi gépet
a múlt évezredben megtoldották még egy áramtalanító főkapcsolóval is, mert
annyira nem bíztak a saját gépükben. Ezen a zseniális szerkezeten úgy
elrejtették ezt a bekapcsoló gombot, hogy abban a tíz percben annyit simogattam,
amennyivel Aladdin hat dzsinnt csalogathatott volna ki fél tucat retkes
lámpásból.
Végül sikerült áram alá
helyezni és életre kelt a masina.
Bedobtam egy kapszulát és
nyomtam egy rövid kávét.
Grrrrrr-pffff-csurr. Három
másodperc.
Félszemmel sandítok a bögrébe, alján két milliméter. Ha nem lenne
barna, azt hinném hogy beleélvezett. Nyomok neki még egyet. Grrrrrr-pffff-csurr.
Na szórakozz anyáddal, akkor
hosszú kávé.
Pumpál is a gép rendesen, de
nézem egyre világosabb. Megállítottam és ismételtem a dolgot két új
kapszulával. A végére lett egy deci macihugyom három kapszulából. Üzletileg nem
rossz.
Ha Delta típusú masinát találsz a szállásodon, akkor ne vegyél hozzá kapszulát! Ha találsz a szekrényben akkor használd gombfocizásra, mert csak arra jó.
Megittam a löttyöt, aztán visszamásztam
az emeletre és kialudtam ezt a fárasztó dolgot.
Gondramazban olyan döbbenetes
csönd van, hogy az ember átalussza az életét. Pedig a falu akusztikája jó. Ha
valaki megszólal a túlvégen, simán hallom a nyitott ablakon át. ebből adódóan,
ha hangosan ásítok négy lakó kiván jó éjszakát.
Még madarak se nagyon
csicseregnek.
Eszembe jutott Sara a csinoska
háziasszony, aki közös nyelv híján tegnap eljátszotta, hogy nézzünk ki az
ablakon és láthatunk sok-sok szarvast. Ebből a pantomimból a legjobb rész az
volt, ahogy két hüvelykujját a halántékához szorítva, többi ujját széttárva
lassan legyezett és halk múúúkat mondott. Annyira bájos volt, hogy szinte
fizikai fájdalom az erről készült felvétel hiánya.
Dél tájban eldöntöttük, hogy
irány Lousa. Megnézzük a várat, amire rámegy kábé harminc másodperc és utána
ebédelünk egy jót. Kicsit megcsúsztunk, mert a vár mellett ott van egy
szédítően jó park is – fürödhető medencével – patak, vízimalom és még sok más
is.
A hely neve a hangzatos Praia Fluvial da Senhora da Piedade. Vagyunk itt turistaként max tizenhatan, mert a parkolóban kilenc kocsi áll a vendéglőével együtt.
Ebédileg az itt levő OBurgo lett kitalálva, amit Sara is megerősített jóságilag tegnap, amikor meglátta a telefonomon a todo listámat.
Az épületet a tervezője
olyannak álmodta meg, hogy szuperjó legyen, de sajna csúsztak be hibák, ami
miatt eléggé fura lett a végeredmény. A tervező a valamikori tulajnak lyukat
beszélhetett a hasába, üvegkilátós, sziklák fölött lebegő óriásteraszt vizionálva.
Aztán lett ez az izé, ami úgy néz ki távolról, mint egy sima parasztház, aminek
az üvegezett verandája alól kimosta az eső a talajt.
A fenti tervezési hibákra
vezethető vissza az is, hogy nem nagyon találtuk a bejáratot.
Végül azért meg lett, mert egy
kis ajtó, amit eddig gazdasági bejáratnak hittünk a dugókból álló légyriasztó
függönye miatt, hirtelen bejárattá lett előléptetve egy 5x15-ös „open” tábla
által.
Ez után a rossz felvezetés
után az étterembe lépve a pincér elénk állt és azt kérdezte „van e foglalásunk”?
Először a válla fölött néztem át a mintegy 15 üres, de megterített asztalra,
majd lehajolva az ablakon át kinézve kerestem a parkolóban valamiféle tömeget,
de sehol senki. Hátra is néztem de mögöttem is csak egy pár volt, akik még nálunk
is szakadtabbak voltak.
Bennem ekkor viaskodott az
eszelős menekülési kényszer és az állandó zabálhatnék. Az utóbbi győzött így végül
a sok forgolódás után no-t nyekeregtem a pincérnek. Szinte szégyelltem, hogy
infrastruktúra hiányában nem üzentem meg neki érkezésemet előre a postással.
Mivel nem volt foglalásunk,
leültetett az egyik asztalhoz egy szinte ablaktalan helységben, aminek az egyik vége a
söntés és a konyha, a másik vége az imént említett üvegezett terasz, amiről
őszintén szólva semmi érdemleges kilátás nem nyílt.
Az asztalhoz ülésünk után az
egyik pillanatról a másikra minden negatívumnak vége szakadt. Az asztal úgy volt megterítve,
ahogy egy osztályos étteremben illik.
Az asztal textil terítővel van leterítve,
a tányérok mellett textil szalvéta található, a vastag falú üveg poharak helyett
pedig talpas poharak várják az italodat. Nagyon szép bőrkötésű étlapot kapsz,
aminek ugyan laminált műanyag lapjai vannak belül, védve az ideges kezektől, nehogy
véletlenül elszakítsák, amikor gazdáik szeme az árakra téved.
Mi választottunk egy közepes
árfekvésű 19 eurós steaket gyümölcs körettel.
El kell, hogy mondjam, hogy az
elmúlt években Portugáliában eddig sehol sem kaptam, ilyen szépen, igényesen
elkészített, rendkívül jó ételt. A kapott tálon látszott az odafigyelés, a
hozzáadott munka és a séf szakértelme a steak elkészítését illetően. A termetes
marhaszeletet a kés nyiszálás nélkül tudta darabolni, a hús olyan profi módon
készült el, hogy azt csak az tudja igazán értékelni, aki próbált már amatőr
steaket húsz perc rágás után egy falatban libaként dudorodó nyakkal lenyelni.
A remek steak mellé bőségesen volt hat-hét
féle gyümölcs, mutatóba hasábburgonya és kisebb adag pikáns fokhagymás káposzta. Mindez gyönyörűen szervírozva. Úgy gondolom, hogy a hasábburgonyák feladata mindössze az volt, hogy a fokhagymás káposztát mind vizuálisan mind gyakorlatilag távol tartsák a gyümölcsöktől. Mindenesetre a tányéron körbejárva a köretek során, minden egyes falat olyan újabb ízekkel ajándékozott meg, hogy azt komoly fizikai élményként lehetett megélni.
Az étel elfogyasztása egy
óriási élmény volt, ezért e helyet ajánlom minden erre járó beles figyelmébe!
Ebéd után révedezünk az asztal mellett.
Agyunkból
a vér a gyomrunkba ment, mert ott volt meló. Be voltunk tompulva, rendesen.
Halljuk
a söntéspult felől a jellegzetes hangot:
Kroáááááááá-gúúú-oááoááá és ismét kroáááá-oáááóá-óóóblo-blob.
Először fel se tűnt, de látom
Gabi lehangolt arcát és azt is hallom, ahogy homlokát kezében tartva motyogja
maga elé: csak gőzöli, csak gőzöli…
Itt, mintha felhangosítottak volna
valamit, hirtelen kiélesedett hallásommal értelmet nyer az eddig hallott hang: készül
Gabi kapuccinója!
Már csak a bugyorgást
hallom és fékezhetetlenül röhögök. Könnyeimen át már semmit sem látok, miközben
lelki szemeim előtt Gabi leendő bögréjében a kávé lassan eléri háromszáz fokot,
ami nem akármi ám normál tengerszinti légnyomáson.
Így készít a portugál varázsló
az amúgy is méregerős folyadékból gyilkos fegyvert.
Már hozza is a pincér, aki
értetlenül nézi a két síró idiótát, akik félrehúzódnak, amikor leteszi az
asztalra a csészét. Ő nem gondol arra, amit mi tudunk: ha az a folyadék
véletlenül ráfolyna egy élő csirkére, az onnantól konyhakész. Nem reszkírozunk
a testi épségünket illetően.
Én a kávét kihagytam. Nem volt
hova tenni.
A közelben van még Aldeia Do
Xisto, ami egy látványos öreg faluként van hájpolva a neten. Gondoltam nézzük
meg attól függetlenül, hogy egy ilyenben lakunk. Pár kilométer után egy romos,
leputtyadt, idegenforgalmilag halott helyre értünk. Az egész annyira depresszív
volt, hogy a kocsiból ki sem szálltunk.
Innen két lehetőséget nyújtott
a Google, az egyik hogy visszakanyargunk az ide vezető úton, vagy egy kevéssel
hosszabb úton az erdőn keresztül megyünk. Ez utóbbit választottuk.
Jó tíz kilométer erdei túrázgatás
után a navi jobbost parancsolt én pedig döbbenten néztem a megszűnő aszfaltra.
Az út folytatása zúzott kővel volt leszórva, annak is a teherautók alá szánt
pincserfej méretű darabokból álló változatával. Mondom Gabinak, ide be nem
megyek ezzel az autóval, mert ha tettek a kocsiba nyomkövetőt, akkor rám verhetnek
egy fényezést, hiszen a szerződésben kerek perec le van írva, hogy a kocsi nem
használható ilyen „szafari” túrákra. Gumi biztosítást se vettem, ez a garnitúra meg biztos veri a félezer eurót.
Így az aszfalton maradva
megnéztük a környező szélmotorokat ötven méteres távolságból, az összes olyan
települést és kisvárost, ahová még a madarakat is ketrecben viszik.
A megdöbbentő elszigeteltség
ellenére nagyon sokan laknak itt a hegyek között. Halványlila izénk sincs, hogy
miből élnek, mit dolgoznak.
Egy óra kanyargás után ott
voltunk, hogy a navi kiírta, hogy 8 km-re vagyunk Gondramaztól, ami elérhető 39
perc alatt. A csíkja pedig gyanúsan visszavitt a zúzott köves útra. Beadtunk
neki végül egy óriási kerülő utat, ami olyan fél M0-ás méretű és lélekölő egy órás
kerülővel visszaértünk a szállásra. Szidtam a pillanatot, amikor kitaláltam,
hogy erre menjek vissza.
Eldőltünk, mint egy szák.
Mint egy nagyon teli zsák.
