2018.09.23.
A délutáni TAP géphez indultunk ki a néhai Ferihegyre. Családunk jelenlegi egyetlen férfitagját kértük meg a tetemes zsírmennyiségünk kifuvarozására. (A férfi státust hadd ne magyarázzam...)
Idén nem sajátautóztunk, mert autóink nem értek rá. A családi limuzin éppen a tizenhárom évenként esedékes átvizsgáláson van, a céges meg éppen gazdát cserél.
Ezen a Ferihegyen 1985 óta csodálkozom.
Országunk kapuja a világ felé kisebb renoméval rendelkezik, mint egy borsodi kertibudi esőáztatta ajtaja. Az utóbbihoz van legalább egy rendesen járható kitaposott ösvény. Ferihegyhez semmi sincs. Ha a nullás beáll, akkor a főváros felőli gyorsforgalmi is behal. Nincs metro, nincs vonat, nincs semmi csak eszelős mennyiségű magyar önérzet, amivel megmagyarázzuk, hogy mi milyen rácsó legények vagyunk, és mindenki hülye aki ezzel nem ért egyet.
A 80-as években volt esélyünk, hogy Ferihegy elérhetőségén változtassunk, de nem tettük. Ebben az évtizedben se ide építettünk kisvasutat.
Naszóval a mindössze negyven kilométerre levő reptérre jobbnak láttuk egy évszakkal korábban elindulni, nehogy lemaradjunk a sosem pontos TAP-ról.
A reptéren időzni nem a legjobb elfoglaltság. Az ember kínjában elkölti a negyedéves prémiumját egy tálca nyomorúságra. A hihetetlen magyar igényesség csúcsát képviseli a neves csirkesütödében dolgozó hölgy is, akinek a polója olyan retkes, hogy az olyat mi kiszedjuk otthon a kutya alól kimosni. Mivel Gabi végigállt egy százméteres sort, mire szembesült ezzel a gigantikus bacilusgazdával, választhatott vagy megalkuvó lesz vagy éhes. Végül vett két rugóért egy E.coli Csikkenusz szendvicset.
A tizenkét éves, idén felújított TAP gépről sokat nem mondanék. Huszonöt-ezerért hozott el Lisszabonba nagybatyuval. Hogy az ügy anyagilag teljesen rentábilis legyen, a légitündértől kértem, hogy duplázza meg az uzsonnámat, mert a bal oldalam az egy adagtól üres marad. Mosolyogva megtette.
Idén ismét a 27-es sort választottam, mert amellett, hogy annak az ablaka ergonómiailag a legjobb helyen van, a WC sincs messze. Ez utóbbi Gabi igénye. Mit meg nem tesz egy (néhai) férfi egy nőért... Ugye? Ezért ültem négy órát a szarszagban, füleimben két csomag vattával, hogy ne halljam azt a tetü budiajtó csapkodást, amitől egyébként lelazult a bal felső hetesem.
Fél óra késéssel érkeztünk Lisszabonba, gépünk szopócsőre állt.
A gépből kilépve megcsapott a huszonnyolc celsius fokos meleg. A kiszállás után harminc perccel a nagybatyuval a kezünkben már a metróban voltunk, ami azért nem akármilyen teljesítmény kétszer száz kiló pacaltól.
A portugál indexes topicban csontig lerágott "hogyan szerezz jegyet egy portugál automatából" hozzászólásoknak köszönhetően öt perc alatt birtokomba került két viagem kártya. Tíz perccel később már a város felé metróztunk a meglepően csendes metróban. A szerelvény korosnak látszik ugyan, de semmilyen kifogásom nem lehet rá. Szerintem a pesti hármasnál jobban néz ki.
Idei kezdő és lezáró szállásunk ismét a Real Residence Touristic Apartmanház. Ide foglaltam le a tavaly megkedvelt tetőtéri studio apartmant.
Megérkezve a recepciós hölgynek elmekegtem, hogy én vagyok a Jani és kérem a Studio-t. Lányka füle elég furán mozgott, így éltem a gyanúval, hogy valami nem stimmel. Kért 72 eurot, mert hogy annyi a bérleti díj. Kitettem elé egy százast, amire úgy nézett, mintha odacsaptam volna egy aranytömböt, és abból neki kell lefürészelni a szükséges mennyiséget. Ettől a portugál százas undortól már tényleg kivagyok agyilag. Elkezdett visszaadni két papir tizest meg némi aprót, aztán mintha megakadtak volna a fogaskerekek a kis fejében, visszapakolt mindent a fiókjába és visszaadta a százasom. Ezután kérte a két ötvenesemet, amit előbb látott a kezemben. Roppantul nem értettem, de cseréltem vele, mire újra szortirozni kezdte a bankókat a fiókjában. Reménykedtem, hogy nem fogunk reggelig papír pénzzel snóblízni, ficeregtem mocorogtam, amitől a visszadási program a kicsi agyában még jobban belassult.
Végül túllendültünk a százból hetvenkettőn, és elém tette a számlát, amin viszont nagyon nem szerepelt a Studio. Rajta volt volt egy második emeleti szoba, amit én reklamáltam is. Ő állította, hogy az jobb mint a studio, de én ezzel nem értettem egyet.
Mivel a kislánnyal közös nyelvünk maximum fekve lenne, összeszedtem maradék fuckolás mentes angol tudásomat és elmondtam neki, hogy én most veri not heppi vagyok. Ezt a pár szót végtelen hurokban motyogtam és átvettem a kulcskártyákat, majd teljes erőbedobással maximum depressziós katatón állapotot szinlelve ígyekeztem a kislányt hasonlóan kényelmetlen állapotba hozni.
Választási lehetőség hiján feljöttünk ebbe a szobába, amit egyébként egy alvásra el lehet viselni, de azért nehogymá a mézesbödön nyalja ki a macit...
Én a terveimben azt álmodoztam, hogy a studió heverőjén hanyattfekve az üvegtetőn keresztül nézem majd, ahogy felettem kétszáz méterrel elhúznak a gépek a reptér irányába. Ehelyett a nézés helyett van most a hallás. Repcsit egy dekát se látok, de hallom őket öt percenként, ahogy ígyekeznek kis zajjal átrepülni az alvó város felett.
És képzeljétek, ha nem látjátok hangosabb...
Van ez így néhány dologgal.
Szóval a szoba elég gatya, de azért fél napot ki lehet benne birni. Tiz perc alatt akkora kupit csináltunk benne a cuccainkkal, hogy rögtön barátságossá vált.
Mivel vasárnap van sok hely este nyolcra bezárt már, ezért a szálló melletti hamburgerezőbe mentünk le vacsizni, ami meglepően jónak bizonyult. Ettem egy piri-piris hambit. (A piri-piri egy erős pista féle pokol.) Portugáliában a hamburgerezés drága játék. Kettőnknek kólával, jattal egy huszasba fájt a dolog. Ebből azért egy ügyes utazó többet ki tud hozni.
Ennyit a kezdő napunkról.
