218.10.08.
Ma rendkívül vegyes napom volt.
Ez egy olyan reggel, amikor arra ébredsz, hogy az elképzeléseid és a befeccölt euróhegyek nem teljesen fedik le a valóságot. Valahogy úgy vagyok ezzel a Arrábida félszigettel, hogy mocskosul mellényúltam.
Már a tervezéskor éreztem, hogy ez a hely nem a legmegfelelőbb a nyaralásunk befejezésére, mert nem szolgál elég látnivalóval, nincs itt olyan dolog ami a számunkra megfelel. Két szállást is elvetettem itt a félszigeten, mert az egyik kinn volt a semmiben, a másik, pedig Setúbál óvárosnak nevezett részében, ami utólag megnézve nem is óváros, hanem leputtyadt nyócker szerű lepratelep.
Maradt ez a nyaralófalu, mert gondoltam, majd egész nap ülök egy presszóban és sasolom a kerekseggű lányokat sirályokat, hogy milyen remekül repkednek.
Reggel nyolckor nekiindultam, hogy kisöpörjem ezt a veszteségérzést a gondolataimból.
Kezdetnek itt van Sesimbrában a vár.
Nos felmentem és körbesétáltam. Meg kell hogy dicsérjem, mert rendkívül szépen rendbe van szedve. Oszt annyi.
Lehet hogy néhány középkor kedvelő olvasót itt meg csap az idők lehellete és a "milyen érdekes lehetett akkor" gondolatai támadnak. Nekem valahogy nem ez jön le ezeken a helyeken.
Az a vár a méter vastag falaival megépült anno, hogy néhány embernek legyen biztos menedéke az őket megölni vagy kifosztani akaró embertársai elől. Irdatlan erőforrásokat használtak fel, ahhoz hogy legyen egy szánalmas kecójuk, ami még egy fél teniszpálya nagyságát sem érte el. Kicsi volt és kényelmetlen, mert nem csak a gazdagnak kellett benn lenni biztonságban, hanem a kiszolgáló személyzetnek, az igás és hátas állataiknak, meg még az élelmül szolgáló lábasjószágnak is. Na akinek ez szépnek vagy érdekesnek tűnik az sem volt még vidéken. Egy vidéki tudja, ami egy állatnak bemegy elől az kijön hátul, és a befelé illatos lucerna kifelé már nem az. Tehát istálló az udvaron nem jó buli.
Az építkezésen és váruraskodáson jól elél még a slepp akik behajtják az adókat és noszogatják a jobbágyokat. A nekik épített alsó várrész szintén vastag falakkal védett, de magassága már nem akkora mint a várúr fala.
Odébb áll egy templom. Láthatóan későbbi mint a vár. Az egyház már csak ilyen. Megvárja amig a világiak kiépítik az infrastruktúrát, majd megjelennek egy szál kereszttel és beindítják az igazi bizniszt. Bejárást igérnek nem létező helyekre, és közbenjárásért cserébe jól lehúzzák a lúzereket. Nem telik bele pár év, már a környék legnagyobb épülete az övék. A várúr meg mérgeskedhet, hogy nem tud nagyot sarcolni, mert a pórnép már jobban fél az egyháztól mint tőle.
A templomban kora reggel nem számítottak látogatóra. Bementem és hallom hogy az oltár melletti oldalból - gondolom ott van a paplak - zene szól. Nem hiszem, hogy a pápa a waka-wakát már bekatalogizálta a zsoltárok közé.
A templom puccos de az oltár egyik oldaláról hiányzik az egyik szent. Biztos szabin van.
Várfikázás után elindutam megnézni a Parque Natural da Arrábida területet.
A nyugati oldalán hajtottam be. Natural-t egy dekát sem találtam, helyette mindenütt lakóházak. Sok kacskaringós út, rengeteg por és riasztó igénytelenség.
Hajtottam beljebb és beljebb, hátha megjelenik a Natura.
De nem jött semmi, csak hirtelen vége lett az aszfaltnak, amit nem jelzett a google. A google térképén vígan lehet tovább menni.
Gondoltam, oké ilyennek is kell lenni, ha nincsenek gánya helyek, akkor nincs mihez viszonyítani a szépet. Majd délután megnézem a másik oldaláról ezt a "parkot".
Úgy döntöttem, akkor jöjjön a félsziget csúcsa a Cape Espichel Lighthouse és a mellette levő hangzatos nevű Santuario de Nossa Senhora do Cabo Espichel.
Arra számítottam, hogy ez nem lesz nagyon kies helyen, mert ugye egy világítótorony többnyire kinn van a sziklás partokon a nagy semmiben, és a közelében általában nem strandok vannak, hanem inkább pusztaság. Ezért is tudjuk azt, hogy a világítótorony őre magányos.
Az odafelé tartó utak és a mellette levő házak annyira depresszívek, hogy az ember úgy érzi, aki itt él, annak már nincs lejjebb a civilizált európában. Mindenre por tapad, még a fák is olyanok mintha vakolva lennének. Sehol semmi ami arra utalna, hogy itt egy közösség élne. Se egy üzlet, se egy iskola, se egy templom, se egy kávézó. És ez kilométereken keresztül.
Egyik szabad területen egy szálloda. Hotel dos Zimbros. Ajánlom figyelmébe az összes pszihiáternek szakmai találkozó helyszínének. Itt azonosulhatnak a kezeltjeikkel. Aki ebben a környezetben túlél egy hetet, annak stabil az agya.
Az út szélén vendéglő. Egy megmaradt lécre zőld ecsetvonásokkal ráfestve: RESTAURATE
Gondolom lett egy vendége - benézett a szomszéd - aki szólt, hogy hiányzik e cégérből egy "N" betü. De biza a "ződ" festék addigra beszáradt, így a léc eldobása helyett barnával (amit nem is tudom hol lehet szerezni) benyomorított egy N betüt a hiányzó helyre.
Szerintem még egy vibráló neoncső kellett volna mellé, hogy a gyalázat tökéletessé váljék.
Azen a területen akkora volt az unalom, hogy az utcán a kóbór kutya jobb híján csak önmagát tudta megugatni.
A félsziget végén vége az aszfaltnak. Balra a távolban egy világítótorony jobbra előttem egy köves parkoló - akkora mint az arizonai sivatag - túlvégén az igreja. A parkolóban néhány motorizált nomád a lakókocsijával. (Ha egyátalán benne vannak és nem ugrottak még a tengerbe a sziklákról.)
Fényképezőgépet elő se vettem, a látványtól tönkremenne.
Tehát Sesimbrából ne menj nyugatnak, ne menj keletnek, mert esélyes hogy kárt teszel magadban!
Beirányoztam északot és elindultam az érdekesnek tűnő Lagoa de Albuferiá-nak.
Odaúton a helyzet gyors ütemben javult. Üdülőfaluba kerültem, csinoska gondozott nyaralók közé. Szemmel láthatóan jobb anyagi körülmények között élő emberek nyaralói álltak itt szerintem üresen.
A környéken ember alig, de mindenhol tökéletes a rend.
A vízpart, ami tulajdonképpen egy laguna, nagyon jól néz ki. Fogalmam sincs mekkora tengeri bejárattal rendelkezik de körlötte homok amerre a szem ellát.
A szemnek is kellemes hely, de most nagyon kihalt. A parton öregek gyüjtögetnek valamit és öt literes vizesballonba dobálják. Messziről nem látszik mi az, olyan mintha csak víz lenne benne.
A vizen különböző úszó alkotmányok, rajta hegyekben a felszerelés a kagyló vagy a fene tudja milyen halászathoz. Olyan mintha egy nyomortelep sufnijait belvíz sújtotta volna. A sok leputtyadt dolog ott lebeg a víz tetején. Ettől függetlenül nem csúnya, csak mulatságos.
Az egyik dűne tetején valami presszóféle van, alatta nagy parkoló. Ez utóbbiban egy ember veszi le a neoprén ruhát, és pakolja el a horgászcuccát. Odébb egy fiatalember viszi a hóna alatt a surfdeszkát. Olyan az egész mint egy vízió, mert ameddig a szem ellát mindenütt sivatag. A tengerig legalább egy kilométert kell küzdeni a bokáig érő homokban.
 |
| Jobb mint a műkő Krisztus. |
Visszagurultam a szállásra.
Feszedtem Gabit és nekieredtünk a mai falodának.
A mai jelölt a Restaurante Dona Isilda, ami egy svédasztalos etető.
Végig autóztunk a fentebb említett nemzeti park határán. Egyik oldalon ipartelepek, a másik oldalon a láthatatlan nemzeti park, alattunk megszámolhatatlan mennyiségű körforgalom.
A feeling mintha átmennél Harasztiból Alsónémedin keresztül Ócsára. Nem akarom leszólni ezeket a településeket, mert jobbak, mint ez itt, de lássuk be nem arról híresek hogy hemzsegnek a turisták a látnivalók miatt.
Navi leterel az útról és jelzi az éttermet.
Út szélén dejavu - kerítésre felszögezett deszka kézműves restaurante felirattal és egy nyíl ami a mellékutcába mutat. Keressük a kricsót.
Balra mellettünk egy királyi palota udvara, automata öntözőrendszer, zöld gyep mindenütt. Itt kinn az úton nyolcvanas években megszokott western környezet. A navi "forduljon meg" felszólítására lesatuzok az eddigi öt kilométer per órás sebességből, alólam a por autó méretben változatlan sebességgel megy tovább, nézem ahogy távolodik minden leülepedési szándék nélkül.
Visszafordulva megint elöttünk a palota. Csak nem ez az etető?
De.
A palota portugál nemzeti barbie szinü. Szeretik ezt itt. Vannak házak fehérben, van néhány sárga és van aki szereti ezt a megfogalmazhatatlan rózsaszint. Én akkor láttam ilyet amikor a maradék piros és kék festéket összeöntöttem, hogy lefessem a kerti fészert. Mondta szomszéd ne tegyem, mert baj lesz. Nem tettem. Itt teszik és tetszik nekik. Amúgy itt már nekem is.
A parkolóban az Audi úgy mutatott a többi kocsi között mint egy csöves a szinház előcsarnokában. Amikor behajtott egy Jaguár, kezdtem azon gondolkozni, hogy rossz helyen vagyunk. Volt olyan sejtésem, hogy a bankkártyámnak még a szine sem jó ide.
De bátrak voltunk és bementünk.
Olyan étterembe kerültünk, amit hogy is mondjam, mi csak a filmekben látunk. Üres volt még, alig pár ember volt az asztaloknál.
Éééés csend volt. Mint egy templomban.
Minőségi bútorok, textil terítő és szalvéta, és olyan igazi osztályon felüli feeling. Szarul éreztem magam itt a farmeromban. Ennél már csak az lett volna rosszabb ha az sincs rajtam.
Jött egy világos kreol felszolgálóhölgy, aki nem zavartatta magát azon, hogy nem beszélünk angolul, ledarálta a szövegét, aminek nagy részét megértettük. Kértem a tukólát és már nem is voltam olyan ideges az öltözetem miatt. Ugyanis a felszolgáló hölgy oly mértékben össze volt firkálva, hogy überelte a rosszulöltözöttségemet.
Aki ismer az tudja, hogy utálom ha összegraffitizzák a falakat és a nőket. A férfiak azt csinálnak a testükkel amit akarnak. Azt leszarom. Rajzoltasson rá keleti bölcsességet, vagy fagyasztott kacsa feliratot kínaiul vagy amit akar, nagyon nem érdekel. De egy nő összefirkálva, sőt nagyon összefirkálva szarul néz ki. A nők a harmóniáról szólnak és nem arról hogy van rajtuk valami olyan ami nagyon nem oda való. Kérdem én, az autójának a gyönyörű piros fényezésébe miért nem karcol egyszarvút? Pedig az olyan ari.
Naszóval étterem.
A választék eszméletlenül nagy. A kapzsiságom is. Ami kicsi - az a gyomrom szabad kapacitása. Mocskos módon bezabáltunk.
Gyártottam magamnak édességekből és gyümölcsökből is egy nagy tálat, de a kapzsiságom arra is rávett, hogy az egész mellé még csoki krémet is szedjek, amitől bizony a kompozíció egy emésztési gondokkal küzdő barnamaci ürülékére kezdett hasonlítani. Sebaj, megeszem ha bele döglök is!
Kajálásunk befejezésekor a pincér gagyogott valamit, hogy hoz egy igazán finom dolgot.
Nem nagyon értettük de kihozott két talpaspohárban valami ismeretlen barnás italt. Olyan szaga volt mint a komposztálónknak, amibe kiszórtam a lehullott körtét. Musica nem volt felette. Kérdeztük alcohol? Aszongya nooooo no, no.
Belekortyoltam, de olyan vermut íze volt, hogy azt kerestem hova köpjem. Ott is hagytuk. Jön vissza a pincér, Gabi jelzi, nem kéri, én meg kérdem, hogy alcohol? ájem drájving.
Erre mutatja hogy csak egész kicsi.
Bazze.
A manus egyébként teljesen olyan volt mint a Sárkányfűárus a Süsü a sárkányból. Szerintem az ürge rá van kattanva erre a piára és a visszaküldöttekből már csak az üres pohár jut el a mosogatóig.
Eljutottam a fizetésig. Hát bizony 40 euróval rántottak le.
Egyébként megérte.
Ez az euró - forint számolgatás egyébként megtévesztő. Nehéz rá átállni.
Az otthoni petákügyi miniszternek üzenem is, hogy ideje lenni kiadni a 300 forintost.
Nem kell sokat gecózni a dizájnnal, írjanak rá egy egyest meg egy euro feliratot oszt jóvanazúgy.
Hazafelé beugrottunk még egy continentébe de az már a holnapi mesében lesz benne, mert ma elszaladt velem az idő.
Egy pár kép még búcsuzóul:
 |
| Önkifejezés |
 |
| Forrest Gump |
