Back to Top

Nazaré - lötyögés

2018.09.25

A tegnap feltett utolsó pár kép ezen a párás reggelen készült. Az egész város egy ködpaplan alján ébredezett. 

A szutykos rongy felől, ami a kilátást volt hivatott képviselni, enyhe szúrós szagot hozott a szellő. Rémülettel konstatáltam, hogy éppen egy nazális deja vu részese vagyok, mert ezt a szagot ismerem. Tágra nyílt orrlyukakkal próbáltam újabb szagmolekulákat szerezni, hátha beugrik a heuréka pillanat. De nem jött.

Reggeli sétára indultam. Megnéztem Nazaré ezen részének központi terét, ahová a sok turista érkezik. Néztem a készülődő árusokat, akik portékájukat pakolták ki az asztalaikra vagy a boltocskáik elé. A nők népviseletben voltak, és akadt olyan is aki munkája közben énekelt. Ez utóbbi egészen futurisztikus volt. Megpróbáltam távolról lefilmezni, de egy idő után észrevett és abbahagyta az éneklést.

A parton az egyik párkányon egy sirály sétált a közelembe és méregetett. Fotózgattam a madarat, akinek egyébként a fajtáját sem kedvelem, amikor is beugrott, hogy minek a szagát érzem. A szag forrása a madárürülék. Párás reggelen, ha éppen nem fúj tengeri szellő, akkor azt lehet érezni, de nem vészes.








Kezdő postásoknak útjelző. Megtudható belőle mekkora is a ház úrnője. Lányos házaknál sokkal szinesebb jelzések is vannak :)


Nazaré kifejezetten kellemes hely.
A sárga homokos strandja elképesztően nagy és szépen rendben is van tartva. Az egész parti rész arra van berendezkedve, hogy az idelátogató turistákat kiszolgálja. Fentről nézve a város varázslatos a kicsi utcáival, fehér falu házaival.

Ebédelni készültünk, de nem a város nagyszámú étterméből választottunk, hanem egy másik települést néztünk ki magunknak. 

Nazaré vendéglői két okból nem jöhettek szóba. 
Az egyik az, hogy tízből kilencben tengeri cucc van, amit Gabi nem szeret, mert fiatal korában volt valami harca gyomorilag egy viziszörnnyel. Nem részletezte, nem firtattam. Ha viziállat nem nyerő, akkor nekem nem kell kétszer mondani, mert én sem rajongok érte.
A másik ok az amiért nem itt vendéglőzünk az az, hogy Nazaré mint felkapott üdülőhely profi módon és rendkívül gyorsan tud pénztárcákat kiüríteni. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy ha lángost akarok enni, akkor hazalökdösöm az asszonyt a tűzhely elé, mert az meg van olcsóé, hanem azt, hogy nem feltétlenül fontos kétszer annyit fizetni valamiért, ha egész kis befektetéssel megoldható a dolog máshogy, azonos szinvonalon.

A száz méterre levő parkolóig a szeptember végi harmic fokos melegben olyan zsírcsíkot hagytunk magunk után, mintha két giga-csiga járt volna a parti úton. 

A tengerpart feletti hegygerincen (?) vagy dűnén áthajtottunk São Martinho do Porto-ba, ami már Google Mapsilag is meg tudja ragadni az ember képzeletét. 
Az idevezető úton úgy besárgultunk, mint egy májbeteg kínai. Csodálatos házak, lakásoknak átépített szélmalmok sokasága és csinos lakóparkok között hajtva szókincsunk a "hú"-ra és az "aztá"-ra redukálódott. 
Az ilyen helyeken mindenki el tudná képzelni az élete további részét. Ilyenkor érdekes módon az ember képes törölni az összképből az olyan apróságokat, mint "munkahely", "jövedelem" vagy hasonló szarságok. De ez nem baj, hiszen pont ezért jöttünk ide és pont azért vagyunk szabin, hogy jól érezzük magunkat és ne az otthon felejtett dolgokat akarjuk messziről nézegetni.

São Martinho do Porto egy többarcú hely. Egyik része ugyanolyan felkapott strandos-szállodás sor mint Nazaré, a másik fele kempinges a tömeg undorban szenvedőknek, a harmadik része a helyi halászoké.
Na ez utóbbiba jöttünk a hangzatos nevű Restaurante Royal Marina vendéglőbe. 
Ez a vendéglő nem tudom miről kapta a nevét, de tuti nem a vendégeiről. A név alapján ez a Királyi Kikötő Vendéglője, de királyi matróz egy deka se volt. Rajtunk kívűl volt két helyi és egy francia nyugger pár. 

A teraszról kitünő a rálátás a helyi halászokra, akik éppen készültek kihajózni. Sokan komoly neoprén ruhákat cibáltak magukra a rekkenő hőségben a kiméletlen napsütésben. Ennél a résznél mea culpá-ztam és ezennel itt nyilvánosan is visszavonom azt a mondatomat, hogy "azért esznek ezek a tengerparti népek ennyi vizi állatot, mert nincs vele annyi macera mint a lábasjószággal".
Nos ebben a melegben azt csinálni, amit ezek az emberek tesznek a mindennapi betevőért, nem egy könnyű dolog. Ők nem a pecázgatunk kategóriásak, ezek igazi halászok voltak :)
Odébb egy méretes - hajónak még nem, de csónaknak már nem nevezhető - vizijárművet pakoltak meg viziszörny fogó ketrecekkel. Tették ezt olyan magasra pakolva, hogy egy kínai konténerszállító hajó fedélzetmestere eljöhet hozzájuk OKJ képzésre. Az tuti hogy ezek ezzel nem mennek nagyon hullámos vízre.


Miután közöltük a felszolgáló hölggyel, hogy mi nem eszünk semmit, amit a tengerből szedtek ki, ő kiválasztott a három Révai lexikon vastagságú étlap mellől egy karcsú, mindössze pár lapból állót. 
A hat oldalból ötön az volt, hogy mit ihatsz és milyen desszertek vannak, a hatodikon pedig egy bazi nagy fénykép volt egy kétszemélyes tálról, ellentmondást nem tűrően azt sugallva, hogy "ezt válaszd!" 
Ezt a nyomatékosítást láthattuk a hölgy mutatóujján is, amivel a fényképet nyomta az asztalhoz, ezzel a lapozást, félreértéseket, magyarázkodást megakadályozva.

Nos választottunk a lehetséges egyből.
Egy perccel később elégedetten hallotuk ahogy a séf a konyhában szétveri az asztalt, remélhetőleg egy jó nagy hússzeleten keresztül.

A királyi kikötő tengerészeit nem korlátozzák az öngyilkosságban. Szabadon dohányozhatnak. Még a vendéglőkben is. (nagy az arcom, vagy öt éve leszoktam).

A szomszéd asztalnál ülő francia nyuggerpár férfi tagja át szilvuplézott és közben rázogatta a cigis dobozát. Mi bologattunk neki, hogy persze nyugodtan gyújtson csak rá, minket nem zavar. Gabi igazat mondott, én pedig hazugságommal letudtam két karitatív pontot a mai napra.
Az öreg rágyújtott valamire, amit tuti nem a marlboro, de még csak nem is a camel gyárt. Ez szerintem valami légiós szar volt, ami félig komposztált kerti avarból és kátrányos vasúti talpfa örleményből csavart magának. A tengeri szellő olyan ótvar füstöt hozott felém, hogy orrcimpáimat oly erővel szippantottam zárt állapotba, mint ahogy utoljára a katonai sorozásomon szorítottam össze a farpofáimat. Az öreg hangtalan pöfékeléssel rövidítette az életét, én pedig az éppen kedvező szellőfoszlányok érkezésekor hangos "haaa-app" hangokkal szájon keresztül lélegeztem. Szerencsére időben meghozták az öreg fagylaltját és ez a bagózás feladására kényszerítette.

Megkaptuk mi is a sültünket, ehune:



 Az étel finom volt, kólával, fagyival együtt kicsit borsos árral.

Visszaautóztunk a szálláshoz, letettük az autót és elindultunk, hogy kipróbáljuk a Nazaréba közlekedő sikló vasutat. 
Ez tulajdonképpen egy ferde lift. Jó nagy.

Mindkét végállomása igényesen meg van csinálva. Beléptető kapuk vannak, amit a lisszabonihoz hasonló kártyával lehet nyitni. Egy retur utazás 2.90, ami durván sok. Gondolom a helyiek nem ilyen jeggyel utaznak, ugyanis ők is használják.

A fenti és a lenti kocsi egy drótkötél két végére van szerelve. Mindkét kocsiban van vezető, amihez feltételezem nem kell kresz vizsga, de sok gondolkodás sem. Egyetlen vezérlője egy fék lehet, ami evidens hogy mindkét járművet megállítja ott ahol van. Gondolom a vezetők feladata az lehet, hogy eljárjanak rendkívüli eseménynél, pl rosszullét, tűzeset, stb.
A két kocsi olyan irdatlan fémsikolyokkal és nyekergéssel közlekedik, hogy az szinte fizikai fájdalmat okoz a kívűlről szemlélőnek.

Egyébként tetszett :)


Nem fizetős bringa parkoló :)









Lenn a város csodaszép.
Kicsi utcák, kellemes hangulat, sok sok vendéglő, üzlet, érdekesség.

Leballagtam a strandhoz, hogy megnézzem a homokját. Messziről a színe olyan mint Porto Santo strandjáé, így gondoltam innen is viszek haza egy zacsival, ha arra érdemesnek találom. Nos nem lett az.
Nem olyan finom, nem olyan simogató.

Sokan voltak ezen a strandon, de az óriás területen olyan szellősen, hogy egyszerűen csak paradicsomi állapotnak tudom nevezni a látványt. 




Az egyik nagyobb térre érve felcsillant a szemünk mert egy nagyon guszta fagyit reklámozó tábla állta utunkat. 

Ott áltunk, mint anno Ádám és Éva az almafa előtt és azon lamentáltunk vajon mikor csap agyon minket egy villám a fékezhetetlen falánkságunk miatt...

Végül az "egye kánya"  ba-val kezdődő megfelelőjének kimondásával bevittük hájas seggeinket a cukrászdába, kockáztatva a kiűzetést. Végiglapoztuk a királyi matrózvendéglőt megszégyenítő mintegy harminc oldalas kinálati listát, amiből kiválasztottuk a legdrágább tételt.

Nem nagyon gondoltuk, hogy ez egy olyan extraszuper dolog, azt hittük vettünk egy sima jól kinéző fagyit.

Én háttal ültem a pultnak, amikoris Gabi - aki viszont rálátott, - hangos "nemááá"-kat kezdett mondani. Ha nem csak kétszer mondja, akkor valami tuti nagyon "nemááá", és illik odanézni. De addigra odaért a felszolgáló lány is egy óriási fagylaltkehellyel, amely méretével sokkoló látványt nyújtott. A hatást fokozandó a leány nagyon hangos "tádááá" szerű kiáltásokkal fényezte tovább a portékát, minek örömére a főtéren már mindenki a két dagadt marhát nézte azt asztalán egy egész olasz családnak elégséges fagylalttal. Ééés ez csak az egyik volt.
A dolgok még kellemetlenebbe fordítását tovább segítette az, hogy újabb adag turistát hozott le éppen akkor a felvonó. Óriási szerencsénkre (?) a fagyizó terasza üvegfallal volt védve a helyi szelektől, vagy éppen az éhes turisták nyálától, így ennek az üvegfalnak a belső oldalán vigyorogtunk idióta módon, a minket és a fagyinkat bámuló tömegnek. 

Pont mint egy állatkertben.
"Nézzétek a két rozmárt, milyen édesen esznek...."





Hogy viszonyitás legyen: a fagyi melletti Nikon B700 elég drabál méretű gép.
Nos, lenyomtam.
Igaz felúton voltak olyan vízióim, hogy kerti capp-capp locsolófej vagyok, de legyűrtem.


Holnap elmegyek Alcobaça-ba. Remélem van gyóntató fülke. Keresek addig androidos gyónás appot a google-n, mert nem fogom tudni, hogy mit ítél portugálul a pap.


Holnap itt, annak aki bírja...